Még szoknom kell Márait, ez volt a második könyvem tőle. 

Tetszik ez a lassú, szinte méltóságteljes történetmesélés. Nincs rohanás, nincs kapkodás, szép komótosan haladtunk előre. De míg a Gyertyánk csonkig égnek esetében szinte türelmetlenül vártam, hogy most mi lesz, hogyan alakulnak az események, itt ez nem történt meg. Nem fogott meg a történet. Talán azért sem, mert meglehetősen hasonló volt a szituáció ahhoz, ami a Gyertyák csonkig égnekben volt. Ott két közeli barát viszonya változik meg, itt inkább felületes ismeretség köti össze a két főszereplőt. Míg az előbbinél volt egy nagy hűha élményem és csupa kérdőjel maradt bennem a könyv végén, itt elmaradt ez a nagy rácsodálkozás. Kérdések sem maradtak és hogy egész őszinte legyek, örültem, hogy vége volt. Pont ott végződött, ahonnan már kicsit unalmassá vált volna az elbeszélés.