A könyv a náci főbűnösök gyermekeinek a sorsát követte végig. 

Fejezetenként végigkövette röviden az adott gyerek apjának életútját, a családét, milyen viszony volt az apa és a gyerek között. Volt, akinek a háború alatt is nagyon jó kapcsolata volt az apjával (pl. Himmler lánya mindenhova ment az apjával, többek között Dachauban is járt) és a háború után kiderült tények egyáltalán nem változtatták meg a véleményét. Voltak mások, akiknek viszont már a háború ideje alatt is gondjaik voltak az apjukkal, ilyen volt pl. Hans Frank fia. Érdekes, hogy ő már gyerekként érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor Krakkó utcáin éhező gyerekeket látott. A háború után ő csak indulattal tudott beszélni az apjáról.  

Mengele fiának a sorsa új volt, róla még soha nem olvastam semmit sem. Számomra döbbenetes, hogy Mengele a háború után még jó ideig álnéven Németországban élt és csak később költözött el Braziliába. Mi több, még a hatóságoknak is tudomása volt arról, hogy német földön tartózkodik, de soha nem tartóztatták le és vonták felelősségre. A fia felnőtt fejjel találkozott vele, és gyakorlatilag teljesen ledöbbent azon, hogy Mengele ugyanott tartott a fajelméletével, mint a háború alatt. Meg is szakította vele a kapcsolatot. 

A másik "gyerek", aki tudott a saját apjával beszélni a háborúban betöltött szerepéről, Speer fia volt. Ő is építész lett, mint az apja (meg a nagyapja). Sokáig pont a neve miatt nem nagyon volt munkája, de aztán megnyert névtelenül beadott pályázatokat és szép lassan beindult a karrierje. Ugyanúgy nem tudta elfogadni az apja háború alatti szerepét, tevékenységét, ahogy Mengele fia és megszakította vele a kapcsolatot.