Mussonak vannak tagathatatlanul jó könyvei, de ez nem azok közé tartozik.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a karakterek nem voltak elég hitelesek. Voltak figurák, akiket a könyv elején jelentőségteljesen mutatott be és azt vártam, hogy na, majd ők megoldják/megmondják/megmutatják a tutit - hát nem. A végén be lettek suvasztva a sztoriba egy mondat erejéig, de az volt az érzésem, hogy inkább csak azért, hogy ne legyen elvarratlan szál. Hiába volt tehát a sejtelmes bemutatkozás, gyakorlatilag semmit nem adtak hozzá a történethez.

Ha már történet, még jó is lehetett volna. Megint használta az időutazásos elemet, ami itt nem vált be. A cél az volt, hogy a főhős az utolsó napját újraéli azért, hogy tudjon rajta javítani. Nem csak az események menetén, hanem hogy a személyisége is fejlődjön, jobbá váljon. Az előbbi valamennyire sikerült, az utóbbi kevésbé. Megmentett egy kamaszlányt az öngyilkosságtól, aki aztán neki segített azzal, hogy megtalálta a régi szerelmét. Itt megint egy jó példa arra, hogy mennyire nem volt jó a történet vezetése: honnan tudta a kamasz, hova kellett mennie, hogy megtalálja a nőt? Arról már nem is beszélve, hogy nem volt igazán alátámasztva, miért is tette meg ezt a lépést. 

Musso élt azzal az eszközzel is, hogy váltogatta, melyik karakter szemszögéből látjuk a sztorit. Ez viszont most egyáltalán semmit sem adott hozzá az eseményekhez, ráadásul sok volt benne az ismétlés.

És akkor a vége volt a legrosszabb. Egy csöpögős románcféleség bontakozik ki, majd mintha az író meggondolta volna magát, hogy nem, ez a történet nem érhet így véget, volt egy kis vérfürdő, aztán ismét egy éles váltás és egy sablonos, kissé nyálas befejezést kanyarított a végére.